A ludastói fák leveleinek csendes susogása hallik. Finoman
erősödő énekhang, az indiai kétfenekű dob ismétlődő rezgése töri meg a csendet.
Magasan csilingelő hangszerek csatlakoznak, egyre lelkesebb kiáltások több
helyről. Eljött az idő, hogy elinduljunk, elkezdjük.
Újra elkezdjük a nyári napfordulós tűzáldozatunkat. Amely jó
alkalmat ad arra, hogy mérlegre tegyük az elmúlt negyedév történéseit. Felajánljuk
(elengedjük) mindazt, amit az év leghosszabb napja és a Nyárünnep perzselő
ereje felszínre hozott bennünk.
Éneklő csapatunk lassan odaér a tűzoltárhoz. Lépésenként
csendesedünk el és halljuk meg újra a fák halk neszét. A szent mantrák,
melyeket az imént fennhangon zengtünk azonban nem távoznak nyomtalanul. Elménk
egy időre elengedte, amit el kellett. Pillanatnyi nyugalmat talált. Így közelítjük
meg a tűzoltárt.
Körben állunk. Középen a tűz, az áldozatot végző szerzetes
és a segítője. Ők közvetítenek most ég és föld között. Meghívják körünkbe transzcendens
segítőinket, továbbítják fohászainkat, segítik hálánk kifejezését. Felizzítják
a tűzet, mint szeretetünk lángjait. Közben teljesen kitisztul az égbolt,
figyelnek ránk a csillagok is. Mi pedig magvakat szórunk az áldozati lángokba,
hogy egyként mondva megerősítsük, tetté formáljuk a szanszkrit és magyar imák üzenetét.
Jómagunknak, az univerzumnak, Istennek…
Áldozat, áldás! Úgy legyen! Úgy legyen!